A mai költésellenőrzés egészen rendhagyó lett. Az erdei siklók (Zamenis longissimus) érzékelhetően egyre több odút fedeznek fel maguknak, és a másodköltéseket pusztítják. A mai nap a mentésről szólt. Az egyik széncinege (Parus major) odút levéve sokkoló látványban volt részünk. Hat, már szépen kitollasodott széncinege fióka mellett egy kisebb erdei sikló feküdt. A fiókák mozdulatlanra dermedve próbálták elkerülni a végzetüket. A tojó közben érkezett etetni és riasztó hanggal repkedett körülöttünk. Gyorsan kellett cselekednünk. A siklót kitessékeltük, a röpnyíláson át kikúszott. Körülötte csapkodva próbáltuk elijeszteni. Bízva benne, hogy feladta, visszatettük az odút, hogy a tojó megnyugodjon. Ott tartózkodásunk alatt, fél óra elteltével gondoltuk, hogy visszanézünk rájuk. Döbbenten láttuk, hogy a sikló visszatért, már a fa törzsén kúszott az odú felé. Levettük és elvittük a kert másik végébe. Az odút áthelyeztük a biztonság kedvéért egy 10 méterrel odébb lévő fára, bízva benne, hogy a szülők rátalálnak. Holnap rájuk nézek.
Az ellenőrzés során elhaladtunk egy csuszka (Sitta europaea) odú mellett, a bent cseperedő fiókákat a korábbi alkalommal gyűrűztük. Érkezett épp a tojó etetni, ám nagyon bizonytalan volt, sokáig tétovázott a röpnyílásnál, de végül bement, majd távozott. Tovább mentünk, ám nagyon nyugtalanított a látvány, ezért kicsit később ide is visszanéztünk. A gyanúnk sajnos beigazolódott. Két fióka számára későn érkeztünk, őket már felfalta a sikló, de négy testvérük még életben volt. Kitettük a jóllakott hüllőt, de nem tágított, rögtön kúszott vissza, sőt hamarosan feltűnt még egy példány is. Húsz percet vártunk, hogy érkeznek-e a szülők, de hiába. Mivel a fiókákra itt biztos pusztulás várt volna, úgy döntöttem, hogy elviszem őket, és elengedésig gondoskodom róluk.
Másnap korán reggel a széncinege családra ránéztem. Ismét jókor érkeztem, a sikló már a fa tövében volt. A szülők hordták az élelmet.